A naplemente ragyogása
Naomi Kawase japán filmrendező kilencedik nagyjátékfilmje elgondolkodtató mozgóképi meditáció a látás képességéről. A film a 2017-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte az ökumenikus zsűri díját, mivel lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk és beszélgessünk életről és halálról, múltról és jelenről, elmúlásról és reményről, a mások jobb megértéséről és megismeréséről.
Miszako (Ayame Misaki) fiatal lány, aki audionarrátorként dolgozik egy stúdióban, hangkommentárokat ír mozifilmekhez látássérültek számára. Nemcsak a munkában, de időnként az életben is narrálja a látottakat. A film a stúdió aktuális projektjével indul: a film a filmben egy idős férfiről szól, akinek szembe kell néznie felesége elvesztésével. (A veszteség, a gyász gyakori témája Kawase filmjeinek.) Miszako a kísérőszöveg első verzióját teszteli gyengénlátók és vakok kis csoportja előtt. A csoport tagjai megjegyzéseket fűznek, javaslatokat tesznek a szövegéhez. Minden szó, minden mozzanat számít. Egyes jeleneteknél túlságosan keveset mond, vagy túlságosan homályosan fogalmaz, ugyanakkor a túl sok leírás tolakodó és fölösleges lehet, hiszen éppen attól fosztja meg a „nézőket”, hogy az egyetlen kiváltságukat gyakorolhassák: elképzelhessék, mi is történik a mozivásznon. A legélesebb kritikát Nakamori (Masatoshi Nagase), a híres fotográfus fogalmazza meg, akit nem sok választ el attól, hogy teljesen elveszítse látását, és aki kétségbeesetten ragaszkodik a látók életének számára megmaradt töredékeihez. Állandóan magánál hordozza fényképezőgépét, hatalmas nagyítóállvány segítségével igyekszik munkáját elvégezni. Miszako munkájával szembeni kritikája mögött keserűsége áll. A film egyik szála kettejük kapcsolata.
Nem lepődünk meg a filmben elénk táruló érzékeny, gyengéd és lenyűgöző képi világ láttán, ha már láttunk a rendezőnő korábbi filmjei közül néhányat (például Siratóerdő, Víztükör, A remény receptje). A nagyváros lüktetését ellensúlyozzák Miszako édesanyjánál tett látogatásai az egyik vidéki kisfaluban. Édesanyja egészségi állapota egyre romlik, miközben arról is tudomást szerzünk, hogy édesapja eltűnt (ezt a japán társadalmi jelenséget mutatja be Shohei Imamura Egy ember eltűnik című, 1967-es dokumentumfilmje). Apja csupán a tárcáját hagyta hátra, amelyből egy fénykép kerül elő, amely ugyanazon a helyszínen készült, mint Nakamori egyik híres fényképe egy naplementéről.
Mindeközben Miszakót nem hagyja nyugodni a munkafilm, találkozót kér a rendezőtől, hátha sikerül megtudnia tőle, hogyan kell értelmezni a filmjét, hogy minél hűségesebben tolmácsolhassa azt a nem látók számára. A rendező csupán annyit kér tőle, hogy egyszerűen írja le, amit lát: a cselekményt, a helyszínt, a szereplőket, de hagyjon teret a közönség képzelőerejének is. Igyekezzen elkerülni, hogy rájuk erőltesse saját szubjektív olvasatát. Amikor a film a filmben veszteséget átélt főszereplője belenéz a naplementébe, az Miszako számára azt jelenti, hogy remény tölti el. Miszakónak (és talán a rendezőnek is) ez a szelíd optimizmusa áll szemben Nakamori (és a film a filmben rendezőjének) keserűségével és dühével.
A naplemente ragyogása a világosság, a fény meglátásának lehetőségéről, felelősségéről, képességéről és reménységéről szól, és olyan metaforákkal dolgozik, amelyek a keresztyén gondolkodásnak is részei lehetnek. Talán a hegy kontúrjai mögött lenyugvó nap ismételt látványa, vagy a veszteség és remény kérdéseivel történő szembesülés az oka, hogy miközben a stáblista pergett a szemem előtt, a zsoltáros kérdése tért újból és újból vissza: „Tekintetem a hegyekre emelem: honnan jön az én segítségem?”
Rácsok Gabriella
(Megjelent a Reformátusok Lapja 2019. március 3-i számában)